Egyszer fenn, egyszer pedig...

na jó, többnyire lenn. Nem, nem a gyerekkel van a baj, valószínűleg én vagyok türelmetlen, vagy egyszerűen csak nem értjük egymás nyelvét.

Mikor szó szerint 21. alkalommal hagyja el a számat a gyere le onnan, akkor már nem halk, inkább nagyon is hangos. Amikor jövünk haza és már majd' bepisilek, akkor nincs türelmem a három szatyorral "lehet, hogy van kedvem felmenni a lépcsőn a liftig, de nem, inkább nem"-et játszani 20 percig. Fagyos lépcső, havas csizma, latyak a folyosón, ő mégis beleül, belefekszik, és jusztse, csakazértse csinálja, amit kérek.

Dackorszak.

Köszi.

Hagyjam ott?

Sz@rik rá. Vígan cseveg mindenkivel, aki a lépcsőházban arra jár, de a nagy kétségbeesés, hogy "mi-lesz-ha-itt-maradok-egyedül-mert-nem-fogadok-szót" elmarad. Én meg idiótaként kuporoghatok akár ítéletnapig is a kuka mögé bújva.

Beszéljek a fejével?

Mást sem teszek. De hidd el, ezek nem azok a szituk, ahol az észérvek számítanak, kőkemény hatalmi harc ez, kérem, ahol egyik fél sem enged. Én sem.

Engedjek?

Engedjem egy 2 évesnek, hogy 10-15 percig üljön a jéghideg lépcsőházban, átázott kisnadrágban, mert neki nincs kedve jönni? Engedjem, hogy nyalogassa a házak falát, mert neki ahhoz van kedve? Vasalóval megagyigálja a kutyát és pakolja ki a fagyasztót? Hogy széttépkedje a könyveket, hogy felmásszon a polcokra, bebújjon a sütőbe?
Engedjem, hogy id.: "organikusan fejlődjön az értelme, mint egy kis virág?"


Miért? Mert most CUKI? Már most sem az. Nem egész 3 év múlva meg verjem a fejem a falba, hogy milyen lehetetlen gyerekem van, és neveletlen, akaratos és terrorizál mindenkit?

Hol a határ?

Reménykedjek, hogy egyszer majd varázsütésre elmúlik ez a korszak?

Mi a fenét csináljak?