Az alma meg a fája

Tiszta hülyeség

Ne fél, nem lesz semmi baj – motyogom már-már mantraszerűen magam elé. Tudtam, hogy ez lesz, nem is nagy dolog, az anyaságot -ahogy a spanyolviaszt-  sem én találtam ki, és persze mindenkinél eljön ez a pont: bölcsibe megy a gyerek.

Először.

Nagy kaland lesz, juhú-juhú, de közben remeg a kezem a kabátkánál és a szokottnál alaposabban csomagolom be azt a kis csirke nyakat, még bele is szagolok – igen, az enyém. Az enyém, az én világom, a világom közepe már két éve, azóta, amióta maszatosan, gyűrötten… de most menni kell, elkésünk.

Papírzsepi, szalvéta, fogkrém, törlőkendő, hogy letörölje a másik, az a valaki, az az idegen ezt a pofit, ezt a piros, édes almát, amin gördültek már le könnyek, aminek a gödröcskéi ugrálnak, ha kacag a gyerek. Ezt az arcocskát, ami gyűrődik az alvástól, amin volt már csokifolt, fogrém, túrórudi darabkák és sáros (remélem!) falevél is.

Na, erre a gondolatra elnevetem magam, tényleg induljunk. Fogd meg kicsi kezeddel a kezem, hozd a nyuszidat, hívjuk a liftet és már érzem, hogy újra ott a gombóc a torokban, tiszta hülye vagyok, szálljunk be, induljunk le, robbanjunk ki az utcára, mint két energiabomba, és szedjük a lábunkat! Susog az új, ropogós, kék kezeslábas, vagány a sapka, kész nagyfiú, hova tűnt ez a két év? Remek, már közhelyekben gondolkodom, költői kérdéseket teszek fel magamnak. Az illatszerboltnál súlyosbodik a helyzet, ott már meg is válaszolom, és meg kell álljak, hogy kifújjam magam, nem láthatja a gyerek, hogy kínomban röhögök saját magamon. Azt mondtam, hogy kínomban? Hazudtam. Félelmemben.

Félek. Valami elmúlik, elillan, mint a csokigőz illata, mikor mázas kalácsot sütünk együtt a konyhában. Elszalad az idő, elszaladt ez a két év, és nem tudok nem gondolni a balatonfüredi nyarakra, amikor együtt aludtunk a cseresznyefa alatt délután, amikor először láttam, mennyire tetszik neki a Balaton és hallottam, amint a nagyapjával megbeszélik az élet legrangosabb dolgait. (A cici jó, a cici fontos, mondd, hogy cici.)

Zöld a lámpa, menni kell, a Bakáts tér felé hosszabb, így most direkt arra megyünk, vígan lóbáljuk a kezünket, olyannyira, hogy Zsebi, a kisnyúl kicsúszik a húsos ujjacskák közül és a sárban landol. Vigyázz, rá, vedd fel, szorítsd erősen, de tudod, a bejáratnál ide kell adnod, nem lehet bevinni, házirend.

Istenem, ide jutottunk, egy két évesnek ecsetelem fennhangon és üveges tekintettel, hogy mi az, hogy házirend, én komolyan leteszem a nagyesküt, hogy soha többé nem szólok meg még magamban sem senkit, aki szembejön az utcán és baromságokat mond.

Mondom, Kisfiam, hogy szorítsd a nyuszit, úgy, mint mikor a szurira megyünk, vagy mint amikor a Télapó elé álltál idén Apa munkahelyén, kapaszkodj bele, hogy ne féljen…

… hogy ne féljek. Hogy legyen valami állandóság, hogy egyelőre lássam a kezedben a kezemet, lássam a nyuszit és Téged, mert mindjárt odaérünk, és akkor bemész…  és akkor mi lesz velem?

Mi az, hogy mi lesz velem, ennél nagyobb marhaságot, hát elmegyek bevásárolni, meg intézem a postát meg a tisztítót, végre valahára megiszom egy kávét valahol nyugalomban, elolvasok egy újságot. Szedd már össze magad, Ági!

Nyílik a kapu, szól a csengő, kedves hang fogad, elfutja a szememet a könny, nézem a pálmát az aulában, bőszen törölgetek, csak a hideg, biztos, az. Katica csoport, aranyos, én pedig nevetségesen ideges vagyok: kiszórom a pelenkát a zacskóból és folyamatosan bólogatok, mint egy droid. Csigalassan vetkőztetem a gyereket, otthon ezért már rég rászóltam volna, de most szöttyögök és körülményeskedek, csak párhuzamosan áll jól a szekrényben a csizma. Bemegyek vele kicsit, aztán szól a gondozónő, hogy idő van, mennem kell haza. Elkérem tőle a nyuszit, mert a szabály az szabály, és várom, hogy jöjjön a nagy sírás, a végeláthatatlan hiszti és a küzdelem, de nem, Zsebi kap egy puszit, egy sziát és egy integetést, a gyerek pedig szorosan magához ölel, majd visszamegy a csoportba játszani.

Mintha leforráztak volna. Betámolygok a szülői mosdóba, jó alaposan kibőgöm magam, egyszerűen nem tudok megálljt parancsolni az érzelmeimnek, a gondolataimnak: az első születésnap, a bibis térd, a sütőtökpüré, a reggeli ölelések, a nagy mesék, az első láz és a nagy nevetések. Álmomból felébresztve is tudok autóhangon berregni, bunkert építeni, meg helikopterül és persze babanyelven is.  Megtanultam úgy szeretni, ahogy soha, nem aludni, és most kaptam meg a legnagyobb leckét: a gyerekemtől kell megtanulnom elengedni valakit.

Kifordulok a szűk mosdóból, ütközöm egy velem egykorú barnával, bocsánat, de nem látott, tiszta könny a szeme, ne szépítsük, gyakorlatilag zokog.

A könnyeken át összemosolygunk, hogy hát ez őrület, ez nevetséges, ez… Ő még nem tudja, hogy tíz perc múlva már sokkal jobb lesz. Kifordulok az ajtón, a nyuszi a kezemben, új, izgalmas dolgok várnak mindhármunkat. Ő is, én is és a nyuszi is megyünk, hogy felfedezzük a világ ismeretlen szeletét, aztán pár óra múlva majd újra együtt, újra csak együtt isszuk uzsonnára a habos kakaót és esszük a mazsolás kalácsot.

Én már tudom, hogy így lesz, a barna hajú sorstárs is kacagni fog úgy húsz perc múlva, hogy tiszta hülyeség volt ez a reggel, nem?