Van, amikor az ember annyira de annyira készül egy feladatra. Átgondolja, kitalálja, no meg persze végiggondolja, hogy mit is lehet belőle kihozni.
Örül neki, mert tudja, hogy jó lesz, és azt is, hogy igen, ezt akarta, és most szuper játszótársat is kapott hozzá.
Minden le van beszélve.
Időpont kijelölve, sok-sok ember ehhez igazodik, és ekkor a gyerek nyűgösen kel.
Nyűgös, hisztis, semmi sem jó neki. Nem eszik, nem iszik, csak bújik egész nap. Délután már karikás, beesett szemmel ébred, kora este már 39,4 a láza.
Nem mondom, hogy nem gondolkodtam 5 percig azon, hogy hogy lehet megoldani. Talán a nagyapja tud rá vigyázni, bár ő most gyógyulgat, 3 napja még nagyon beteg volt ő is. Vagy anyu. Anyu kivehetne szabit, és... aztán az ágy mélyén pihegő, vörös fejű kis csomag rám néz, és nagyon halkan azt mondja: Anyika, száj szeje, száj szici. Anyika, fáj a fejem, fáj a cicim.
Megfogom a kezét, ő rákulcsolja a kis ujjait, behunyja a szemét és elalszik. Ha megmozdulok, felriad.
Megírom az e-mailt, lemondom a holnapot.
Össze kell bújnunk. Minden más várhat a jövő hétig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése