Ez akár egy mondóka első sora is lehetne, sőt, akár élvezhetném is, ha nem a gyerekemről lenne szó. Igen, vadul tombol a dackorszak, reggel a "szia" helyett a "nem" az első szó, és ez így is marad a későbbiekben is: nagyjából 12348398539-szer hangzik el egy nap, hogy NEM.
A bibi főképp reggel, bölcsibe menet van. No nem a bölcsivel van baja, hanem úgy általában mindennel: még ki sem léptünk az ajtón, már indul a harc, a háború, kezdve a "ne térdelj le a liftben"-től a "gyere már végig a folyosón"-ig.
Lefekszik a kapu elé, vonszolni kell a zebráig, közben visít, mintha ölném, szóval idegtépő.
Igen, próbáltam ott hagyni. Nem érdekli, nem hatja meg, elindul az ellenkező irányba. Mindent kipróbáltam: szépen, keményen, rábeszéléssel, kiabálással, húztam magam mögött és biztattam motorozásra. Semmi nem használ.
Minden reggel van legalább egy olyan néni, aki megáll mellettünk, elengedi a zöld bodrit, amit húz maga mögött tele tejjel, zsemlével, ingyenes újsággal, és tanácsokat ad.
- verjem el
- próbáljak neki énekelni
- beszéljem rá, hogy jöjjön velem (na nebassz, tényleg?)
- vegyem fel az ölembe és cipeljem
... és én egyre kétségbeesettebb vagyok, mert ezen a ponton mindig felmerül bennem, hogy odamegyek a nénihez, és a fejébe húzom a kis gurulós kocsiját.
Múltkor az egyik ilyen szörny egyenesen megfenyegette a gyereket, hogy "kisfiú, ha nem fogadsz szót anyukádnak, elviszlek, beteszlek a kocsimba és soha többet nem hozlak vissza". A gyerek csuklott a sírástól utána, én pedig nagyon szépen megkértem a nénit, hogy ballagjon arrébb, ne szóljon hozzám, a gyerekhez sem, és felhívtam a figyelmét arra, hogy nem fizettem elő a tanácsaira.
Világ összes nénijei, figyeljetek!
Ha láttok egy anyát, akinek hisztizik a gyereke, tele van a keze szatyrokkal, esetleg még egy kutya is lóg a póráz végén, akkor kussoljatok, menjetek odébb, és ne osztogassatok tanácsokat. Egyikünk sem hülye. Garantáltan minden anya megpróbált már mindent ebben a helyzetben, úgyhogy ne mondjatok tippeket, nem kellenek ősi tapasztalatok, csak csend és béke.
A másik fele a család, mármint a férjem családja: ők abból a szempontból még sokkal elkeserítőbbek, hogy őket el se lehet hallgattatni. Minden megnyilvánulásukból, minden reakciójukból süt a kritika,
- mert a gyerek 2 évesen még nem szobatiszta
- mert cumival alszik
- mert nem szaval Adyt
- mert nem tud végigülni egy 3 fogásos ebédet
- mert sír, ha álmos
- mert van, hogy kipocsolja a vizet
és még sorolhatnám.
Nyíltan megkaptam, hogy ha a gyerekkel bármi gond van, ha dacos, ha ellenkezik, az nem életkori sajátosság, nem, az egyértelműen az én hibám, és nem kell rászólni a gyerekre, hanem előbb nézzek magamba.
Ha a gyerek leveti magát a földre, mert nem és nem és NEM veszek neki csokit, akkor ne neveljem, hanem nézzek magamba, hogy milyen anya vagyok, hogy nem veszek neki csokoládét...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése