Kereken 4 napja nincs pelenka nappal.

Nem történt semmi extra, egyszerűen csak levette és kijelentette, hogy ő nagyfiú és ezek után a vécébe pisil majd.

Nos, 10-ből 9-szer sikerül is, azt a fennmaradó egy alkalmat meg kibírom. 

Volt, aki erőltette ezt a témát és én valahogy a szívem mélyén pontosan éreztem, hogy ezt nem lehet hogy erőltetni: rábeszélésre szerintem még senki soha nem szokott le a bepisilésről.

Imádja a vonatokat. Anyu meséli, hogy a pályaudvaron szinte extázisba kerül a gyerek és kommentál: a gyorsvonat nem áll meg, a szemétvonat megáll. A teherautóvonat sem áll meg.

Itthon van kicsi ikeás favonat, az nem olyan érdekes, de az itthoni zöld kukásautót, amit az apjától kapott már szanaszét nyúzta: azon motorozik, azon ül, azon mos fogat. Egy kukásautó... ehhh...

"Olyan nagyot aludtam, nem is tudom, hogy bírtam" - kelt fel valamelyik délután. Aztán uzsonnázni akart, és elkezdett alkudozni: "még egy utolsó 3 piskóta, aztán kész passz, nem eszem többet. Kell a hely a husinak."

Szeret "ceruzázni", színezni, festeni, gyurmázni, nyomdázni és papírozni. Valamit ezek szerint tőlem is örökölt a térde formáján kívül. Utóbbi nem biztos, hogy előnyére válik, remélem a kreativitás annál inkább!

Aktuális kedvencek:

Némó: majdnem minden űrhajózásnál ezt kéri, a kedvenc karaktere Szenilla (Szeijja), és nagy lendülettel énekli, hogy ússz és evezz, ússz és evezz, ússz és ússz és ússz és evezz..
Hihetetlen aranyos volt: a Némó nyomában Némó, a kis bohóchal elkóborol az apukájától és elviszika  búvárok egy akváriumba. Az apukája csak úszik és úszik, próbálja elérni a hajót, ami viszi a kicsi fiát, de nem sikerül.
A gyerekem kipirult arccal ült a kanapén és kiabált, hogy Ússz, alacka, ússzá kici alacka, érd utól a Nénót!

Szereti még Pumbát (le sem írom, hogy mondja ki), a szedret, szeret rajzolni (ceruzázni) és a mese könnyét olvasni.

Olyan sok kedvence van már, olyan komplett kis emberke, hogy az egy külön kis bejegyzést érdemel...:)

Beteg-beteg-beteg

Minden este fel kell tenni azt a nyomorult maszkot. Minden áldott este és minden reggel. Nem megy másként- fullad. Négyféle gyógyszert kap, és csak reménykedünk, hogy jobb lesz.

Magát a kezelést egészen jól tűri: az apjával kitalálták, hogy azért van rajtuk maszk, mert ők úrhajósok, és minden este és reggel csodálatos utazáson kell részt venniük. Expedíción, ha úgy tetszik. A kicsi a kapitány, a nagy a fedélzeti tiszt, és amíg én elkészítem a reggelit/vacsorát, addig ők elutaznak a legtávolabbi bolygóig és vissza.

Még élvezik is.

Az egész mindenség értelmet nyert

akkor, amikor elővette a motort, lecibálta a kertbe vezető lépcsőn, majd megfordult. Ráült. Rám nézett. Bólintottam.

Majd megindult a lejtőn. Félve de ujjongva, bizonytalanul de piszok bátran. Persze elesett. Hempergett a fűben, labdázott a kutyával és visongva kacagott mindenen.

A mi kertünkben. A mi fáink alatt. A mi kis (nem is olyan kis) világunkban.

Motorral járunk reggelente a bölcsibe: egész ügyes a nagyfiú, az egyetlen, amin javítani kell, az az, hogy még nem elég gyors, mikor úttesten megyünk át. Egyébként már alig esik el, ügyesen jön, mikor beérünk, lerakjuk a "parkolóba" a mocit, és már indulunk is fel a cica csoportba.

Nagyon szereti a sült krumplit, a sárgarépás zöldséglevest, a barackfagyit, az oroszlános kispárnát, amit simán csak "O"-nak hív.

Ha egy kis gyengédségre vágyik, akkor az ujját kell puszilgatni. Be nem vallaná, hogy babusgatásra vágyik, inkább úgy tesz, mintha beverte volna az ujját. "Fáj ujja" - és már tolja is a számhoz.

Hiába, na

Van, amikor az ember annyira de annyira készül egy feladatra. Átgondolja, kitalálja, no meg persze végiggondolja, hogy mit is lehet belőle kihozni.

Örül neki, mert tudja, hogy jó lesz, és azt is, hogy igen, ezt akarta, és most szuper játszótársat is kapott hozzá.
Minden le van beszélve.

Időpont kijelölve, sok-sok ember ehhez igazodik, és ekkor a gyerek nyűgösen kel.

Nyűgös, hisztis, semmi sem jó neki. Nem eszik, nem iszik, csak bújik egész nap. Délután már karikás, beesett szemmel ébred, kora este már 39,4 a láza.

Nem mondom, hogy nem gondolkodtam 5 percig azon, hogy hogy lehet megoldani. Talán a nagyapja tud rá vigyázni, bár ő most gyógyulgat, 3 napja még nagyon beteg volt ő is. Vagy anyu. Anyu kivehetne szabit, és... aztán az ágy mélyén pihegő, vörös fejű kis csomag rám néz, és nagyon halkan azt mondja: Anyika, száj szeje, száj szici. Anyika, fáj a fejem, fáj a cicim.

Megfogom a kezét, ő rákulcsolja a kis ujjait, behunyja a szemét és elalszik. Ha megmozdulok, felriad.

Megírom az e-mailt, lemondom a holnapot.

Össze kell bújnunk. Minden más várhat a jövő hétig.